Elsö napon egy haborus muzeumot látogattam meg, ugyanis anno a második világháboru idején magyar önkéntesek harcoltak finn bajtársaik oldalán. A töriért középsuli elött rajongtam, az utobbi években konkrétan a verejtékezös rémálmaimban boldogitott egy-egy csata jelenettel. Persze hadifogolyi szerepet öltöttem fel, a karácsonyra idözitös a kedvencem.
De most ujra megfogott valami...amit12 évesen éreztem, mikor elöször csaptam fel a könyvtár egyik eldugott szegletében egy görög regés kötetet.
Tetszett ez a közvetlenség és nem pedig a fullaszto, tananyag szagu közles. Jobban megértettem ezt a fajta életet és, hogy mért teszik néha parancsra. Habár némelyikük nem a nemes célért vagy a békéért rohan a vesztébe, egy a közös bennük: önzetlenség. Feláldozni életüket egy olyan jövö reményében, melyben aligha élhetnek. Ezt az humanizmust tisztelem bennük, mert nem adják fel, soha. Küzdenek.
A terem közepén három monitor zugott, az elsön angol, aztán finn és végül magyar hanganyag volt. Történetek, háboruk, személyes emlékek. Egy veterán harcos elbeszéléséböl, nagyjábol ajakrol ide biggyesztve:
"Volt egy nagyon csinos, szöke finn lányka, vele kerültem a legszorosabb kapcsolatba. Mikor a Szovjetunioba kaptam behivot, évekig leveleztem vele. Egyik irásában, mint anya ezeket irta: a fiamat ugy fogom öltöztetni ahogy téged ismertelek meg.
Igy akart megemlékezni rolam. Aztán támadás érte a várost. Többé nem irt."
Azért mégis örülök, hogy honapok ota elöször magyar ujság sorait olvashattam
1, Egy magyar katona rajza
2, A feszületet pedig egy szovjet puskagolyo sebesitette meg.
Egy magyar tiszt viselte akkor.
Magamra kapva mindenféle érzés keringett bennem: éreztem a dermesztö védelmet,
fegyverzörej suttogott melankolikusan
és egy hatalmasan kinzo terhet, melyet a lelkiismeretnek kell cipelnie
Helsinkiben sötétedéskor nem villanypózna pöttyök
ragyogják be az apró pub-okat, annál sokkalta természetesebb:
habár halványan pislákoló,
de az épületek közé felagatott lámpafejek cseppfénye teszik még édesebbé az éjszakai életet.
II. Alexander alatt pedig egy szoborcsoport helyezkedett el a lehetö legmizérikusabban.
Ha nem bánjátok öket nem tüntetem fel, cicomátlan szobrok és bolyongó turista fejek csak
Jamie magazin fincsibb volt, mint ez a gyámoltalan korvapuusti...
Egy kevéske az épületekröl:
szecesszios indákkal körbeszegélyezett ablakpárkányok,
kacskaringos virágszirmu ajtók
és a fehér alapon fekete házszámok.
Kell.
Ez még jobban.
Ö is egy templom
Ahogy battyogtam az állomás fele, hogy kész, végeztem veled Helsinki édes, mert a fejem is sajog (igen, napszurást kaptam északon) és a nyakamat is a legjobbkor sikerült elfekudnöm. Egy mentöauto száguld el mellettem, a távolbol rendörrobogok jelennek meg, valami készülödik. Az egyre közeledö ritmus késztet arra, hogy felkutassam a forrást majd...
Nincs is jobb turistacsalogatás, mint egy laza, kormány elleni tüntetés! Elöször a pride felvonulásra asszociáltam, látva a szivárvány lobogot és a lady boy-kat. Ez annal több volt: szolidarizmus, antikapitalizmus, békekövetek, eröszakmentesség, környezet- és állatvédök, rakoncátlan nyugdijasokkal egybevetve. Ömlesztve vonultak fel, gondolom évente egyszer tombolhatnak és lázadhatnak kényük kedvük szerint a civilek. Aztán megtudtam az igazi okát (ha jol értettem, de lényegében) : a kormány tul sok pénzt követel a finn polgároktol, amit nem a jolétre és a fejlödésre ruháznak be. Mintha valahol hallottam volna, csak nem otthon is hasonlo a helyzet?!?
A legöszintébb üzenet
Ne kötekedj, törödj bele. Na még mit nem.
Jo, jo értem én ezt a sok változast, de mire jo mindez, Mr. Stubb?
Mr. Alexander Stubb...félek
Brofist!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése