Nyugtalanul tekerek. A mellettem elsuhanó kocsik hosszú csíkban követik egymást, éles hanggal tűnnek el. Arcomat a szél gyengéden cirógatja, hajamba olykor belekap. Tökéletes idilli kép lenne egy biciklitúráról, ha nem az arcomba, szemembe csapódó bogarakat és muslincákat kellene kipiszkálnom. Szinte hallom jajveszékelésüket, ahogyan pamut kardigánom apró pihéiben vergődve próbálnak kiszabadulni. Az élet ilyen, a rovarok számára. Az út mellett egy kandúr és csábos nősténye önfeledten élik fiatalságukat, nem törődve környezetükkel. Ez a természet rendje. Az állatoknak. De mi az emberé?
Az idő kezd hűvössé válni, még nem értem el az utam feléhez, nem akartam visszafordulni. Sötétben biciklizni megfeledkezve mindenről, mint a macskapáros. A lenyugvó nap az eget rózsaszínessé színezi, füstös felhők úsznak el a végtelenségbe. Ideje lenne sietnem, míg be nem sötétedik, dizájnos kis lámpám apró fényponttá válna a sötétségben. Jobban tekerek. Csepel biciklim alig bírja a tempót.
- Finomabban kisasszony! Kérlek légy tekintettel, hogy már nem vagyok oly ifjú, mint kegyed!- sóhajtja az öreg, évtizedeket megélt kétkerekű.
Kicsit lassítok. Gyönyörködöm a tájban. Lekaszált búzamezők, tökéletlen napraforgók tengere, kévékbe szedett búzák. Romantikus lenne leheveredni a szúrós földre, hangyák szaladgálnának csupasz vállamon.
Gyorsítok. Előttem álló út kezd homályossá válni a szürkületben. Oldalt katonásan ültetett fák sejtelmesen suttognak. Kezd egyre sötétebb lenni. Az éj vicsorgó ajka lassan-lassan felfal, ahogy a sűrű fák közé érek. A hűs szellő, mely egy órával ezelőtt lágyan simogatta kipirult arcomat, most fenevadként mélyeszti fogát meztelen vállamba. Hideg, éles szemfogak.
Elértem a Bandika-fához, nem kell sok, hogy a Békéscsaba feliratú táblát lássam. Hamarosan otthon leszek, biztonságban. Szememet végigfuttatom a szaggatott felezővonalon. A konzervgyár vonalai rajzolódnak ki, kéményei pöfékelnek. A távolban árny látszódik, először élőholtnak vélem – mozgása alapján – végül egy hazaigyekvő férfi sápadt tekintetével találkozom. Egy erdei lénynek képzelem, szórakozottan játszom el a gondolattal: kecses, de kissé görnyedt hátú lény, haja göndör, fáradt gesztenyebarna. Fején egy agancs ékeskedik. Arca megfoghatatlan nyugalmat sugároz. Kiugró arccsontján néhol moha. Hosszú karját és lábát néhány gyökér nőtte körül. Testét egy állati bőrökből összevarrt ruha fedi, szíját bogyókból és a mező virágból készítette. Hátán mohából készült köpönyeg, alatta szemfogakkal díszített fa íj és tegez. Felém lép, kezét nyújtja, menjek vele. Hangja kellemes, mélyen búgó. Önkéntelenül is beleegyezek, talán akkor visz el valahova, mikor éjfélt üt az óra. Vele maradnék. S talán örökre. Nahele-nek nevezném el.
Felnézve egy Media Marktos plakátot látok, kihagyhatatlan ajánlattal üdvözöl. A kocsmák előtt sziesztázó munkások vágyakozva néznek utánam, némelyik köszön. Később egy család gyermekei játszadoznak az utcám, a legidősebb lány mellett gyorsan elhaladok. Hátrapillantva észreveszem, hogy még mindig felém tekint. Szúrós tekintetét érzem, átlát a gerincvelőmön, míg végül elér a vesémbe.
Forgalmat irányító lámpák sárgán villognak, tudatosan is áthajtok a főút másik oldalára. Penny Market, Kner Nyomda és a felújított belváros kocsiktól mentesítve. Biciklim zörögve száguld át a macskakövön. A fáradt közönség rémülve ébred fel álmából, undorodva néznek felém. Már este 9 körül lehet.
xo, Adri,
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése